A jog nem valamiféle elvont filozófiai fogalom, hanem a konkrétan kenyérre váltható megélhetés garanciája. A cikkben erre az összefüggésre próbálok rávilágítani, reményeim szerint közérthetően.

„Ha enni akarnak forduljanak ők is Strasbourghoz!”

szólt a meglehetősen cinikus, felháborítóan rosszindulatú és embertelen válasza a Bevándorlási Hivatal alkalmazottjának arra a felvetésre, hogy miért nem adnak a menedékkérőknek enni a tranzitzónában, ha egyszer már a másik ügyben erre kötelezte a bíróság Magyarországot.

Az elmúlt napokban több helyen beszámolt a sajtó arról, hogy annak a néhány menedékkérőnek, aki még volt olyan szerencsétlen és bejött a magyarországi tranzit zónába, a legújabb jogszabály-módosítás értelmében senki nem ad enni, de még csak a segélyszervezeteket sem engedik oda.

Mielőtt felszisszenünk, hogy „jajj, már megint a migránsok!”, gondolkozzunk el egy picit közösen, hogy ez a hír miről is szól.

Azt a gyakorlatot világítja meg kiválóan, amely már jó néhány éve Magyarországon érvényesül, és amelynek bárki áldozatául eshet. A hatalmi arroganciával a torkunkon lenyomott olyan jogszűkítéseket, amelyeknek a végén azzal szembesülünk, hogy a napi betevő falatunkat sem tudjuk megkapni, mert úgy szólnak a jogszabályok, hogy épp mi estünk az érintett körbe.

Az alkotmányos alapjogok, és a jogsértésekkel szemben érvényesíthető jogorvoslat, a jogállami garanciák éppen arra szolgálnak, hogy azokkal az igazságtalanságokkal szemben fellépjünk, amelyek a mindennapjainkat érintik. Legyen szó menedékkérelemről, vagy szociális ellátásról, vagy szabad tankönyvválasztásról.

Csak néhány példa az elmúlt évekből: a trafiktulajdonosoktól elvették az üzletüket, hogy másnak oszthassák vissza, a játék automatákat betiltották, majd egy bizonyos körnek „visszaosztották”. A kishantosi bio-gazdaságot szintén elvették a korábbi üzemeltetőjétől, majd beszántották, és hiába lesz igaza jogilag évekkel később, magát a földet, amely példaértékű volt, már semmi nem tudja helyreállítani. A korábban önkormányzati fenntartásban lévő iskolákat, oktatási intézményeket, a tankönyvkiadást államosították, amelyből rengeteg napi oktatási probléma adódik. Menekülnek is a pedagógusok a szakmából. Az egészségügy napi problémáira e helyütt nem térek ki, mert a betegjogok napi szintű porba tiprása szintén olyan rendszerszintű baj, ami külön cikksorozatokat, tanulmányokat érne meg.

A kiragadott példák csak a legszembetűnőbbek, a sort sajnos még hosszasan lehetne folytatni. Minden intézkedést látszólag jogosan hoztak meg, hiszen formálisan jogszabályok szólnak róluk és még elfogadható célokat is rendeltek melléjük, mindez azonban alapjaiban sántít. Az elmúlt évek jogalkotási ámokfutásában sokszor már az alkotmányosság látszatára sem adva, minden társadalmi egyeztetés és hatástanulmányok nélkül, az alapvető emberi követelmények és a jogalkotási törvény előírásainak figyelmen kívül hagyásával, a józan ésszel gyökeresen ellenkező jogi normákkal teszik mindezt, gyakran jogorvoslati lehetőséget sem beépítve a szabályozásba.

A sokszor hangoztatott fékek és ellensúlyok rendszerének azért van hatalmas jelentősége egy demokratikus társadalom normális működésében, mert ha a fékek és ellensúlyok jól működnek (vagy ne legyünk telhetetlenek, mondjuk csak szimplán, hogy működnek), akkor a társadalmilag igazságtalan, és az egyes csoportok érdekeit súlyosan sértő jogszabályok nem érvényesülnek, vagy legalább is idővel megfelelő kompenzációt adnak az érintett csoportoknak.

Ha tehát valakinek a megélhetése azon múlik, hogy éppen trafikot üzemeltet, vagy biogazdaságot, és ezt a jogát törvényesen, jóhiszeműen szerezte, akkor a demokratikusan és alkotmányosan működő államban ezt nem lehetne tőle elvenni.

Ha valaki egy kis faluban közmunkából él, de a helyi kiskirály kénye-kedve szerint dönti el, hogy abban részt vehet-e vagy sem, mivel nincs elérhető jogorvoslat a kiskirály döntésével szemben, akkor az ő megélhetése, a napi kenyere a kiskirálytól függ. Ha a kiskirály nem meri elvenni a munkát, mert nem teheti, hiszen védi a hatékony jogorvoslati rendszer a közmunkást, akkor a közmunkásnak is meglesz a mindennapi kenyere.

Távol álljon tőlem, hogy a közmunkát állítsam be pozitív jövőképnek, csupán szemléltetni kívántam, hogy a jogok érvényesítése, és érvényesíthetősége minden élethelyzetben számít, és elsődleges követelmény ahhoz, hogy mindenki a maga tudásának, szorgalmának és lehetőségeinek megfelelő életszínvonalon éljen. A garanciális jogok és alapvető szabadságok ugyanakkor ahhoz is hozzásegítik a társadalmat, hogy az egyes ember lehetőségei ne a szűk környezetben érvényesülő hatalmi helyzetektől és kapcsolatoktól függőek, hanem mindenki számára elérhetőek legyenek.

A fékek és ellensúlyok rendszeréhez hozzátartozik többek között a független sajtó, az Alkotmánybíróság, a hatékony jogorvoslatra alkalmas, a társadalom számára érthető és elérhető független bíróságok, a józan ész és a kor színvonalának megfelelő eljárásjogi szabályok.

Lehet mondani, hogy ma is demokratikusan megválasztott kormány hozza a jogszabályokat, és a társadalom nagyobb részének elvárásai szerint dolgozik, csakhogy ez nem igaz. A választásokat olyan szabályrendszer alapján folytatták le, amely távol áll az igazságosságtól és az arányosságtól. A sajtót gyakorlatilag bekebelezte a hatalom, csak néhány kis apró sziget maradt, ahol „büntetlenül” lehet a hatalom gyakorlóit kritizálni, azonban a mindennapok átlag dolgozó emberei már régen nem merik kinyitni a szájukat, hiszen ez a megélhetésükbe kerülhet. A társadalom nagy része az állami propagandából tájékozódik, a másik része súlyos apátiában és tehetetlenség érzésében szenved. A kritikai gondolkodást, amely a rendszerváltáskor épp csak elkezdett kinőni, az elmúlt években teljesen visszaszorította a megélhetési kényszer.

Ugyanakkor fontos, hogy lássuk, vegyük észre, hogy bármikor bármelyik társadalmi csoport célpontja lehet e kontroll-, és sajnos gátlások nélküli jogalkotásnak. Hiszen most még „csak” a migránsoktól vették el az ételt, de ha ezt meg lehet tenni jogi korlátok nélkül, akkor vajon a most még nyugodtan hátradőlő honfitársam, aki azzal nyugtatja magát, hogy ő csak egy pék, meddig lehet nyugodt? Mikor veszi észre, hogy a hatalmon lévők családtagjai között is lehet egyszer egy vej, vagy unokatesó, akinek megtetszik, hogy a jövőben csak ő lehessen az ország pékje. Vagy másnéven: Nemzeti Pékség. Ismerős, ugye?

És itt bármely szakmát, bármely társadalmi csoportot, státuszt említhettem volna, bárki sorra kerülhet, ha nincsenek megfelelő jogi garanciák. (Akárkire szavazott is!)

Így függ össze jog a kenyérrel.